Magyarországon az 1867-es kiegyezés után kezdték összegyűjteni egy-egy régió történeti emlékeit, természeti kincseit, művészeti alkotásait. Kis- és nagyvárosokban is megvolt az a lokálpatrióta polgári közönség, amely megalapította a honismereti, múzeumi vagy kultúregyesületeket. A létrejövő gyűjteményeket és közkönyvtárakat az értelmiség, hivatalnokok, tisztviselők, a települések politikai és szellemi elit rétege támogatta és használta, gyarapításában részt vett.

A régészeti emlékek iránti érdeklődést, az anyagok kutatását és meghatározását elősegítette az 1860-as évektől megjelenő Archaeologiai Közlemények és az Archaeologiai Értesítő. A néprajzi, botanikai, zoológiai gyűjtemények, képtárak, levéltári hagyatékok sok mai múzeum megalapozását jelentették.

Szalay Imre a 19-20. század fordulóján volt a Nemzeti Múzeum igazgatója. Ő fogalmazta meg a vidéki múzeumok jelentőségét 1907-ben:

„Minden vidéki múzeum rendeltetése: első sorban annak a vidéknek, a melyre működési köre kiterjed, történelmi multját és jelenét, természeti gazdagságát feltüntetni, s a vele kapcsolatos könyvtár segélyével az általános közművelődést terjeszteni, a lakosoknak szűkebb hazájuk iránt érzett szeretetét s kegyeletét fokozni…

/Folytatása következik.../

Írta:

Haász Gabriella (történész-muzeológus, Balatoni Múzeum)

Képek forrása:

Archaeologiai Értesítő, 1885-ös évfolyam