2018. november 02. írta: balatonimuzeum

Egy régi ima margójára

A Balatoni Múzeum könyvgyűjteményében található egy régi könyv (a 2908. leltári számú kiadvány), amely Pozsonyban látott napvilágot 1774-ben. A szerzője az a jánosházi születésű Vajda Sámuel, aki 1761-től Tihanyban a Szent Benedek-rend apátja is volt. Háromkötetes művének címe: A mi Urunk Jesus Kristusnak élete... Az első, könyvtárunkban őrzött kötet Zalaszántóról került a múzeum polcára. Mivel Jézus életéről és az evangéliumbéli történetek tanulságairól szól, egyfajta családi bibliaként szolgálhatott, amelybe kézírással egymást váltva be-bejegyeztek, sőt rajzoltak generációk. Zalaszántóról a következő nevek szerepelnek tollal vagy ceruzával a lapokon: Pálman Antal, Szabó Erzsébet (utóbbi bejegyzése 1878. május 4-ről való). Szántóról Cserszegtomajra került az Evangéliumoskönyv, mivel 1899. november 27-én Lancz János, mielőtt a 20. század beköszöntött volna, odakanyarította nevét a könyv nyomdabetűktől üresen maradt fehér felületére.

Ám amiért Mindenszentek és Halottak napja táján igazán érdemes és szép e könyvet nyitni, az a címlap előtti oldal, amire minden bizonnyal ő, Lancz János, a cserszegtomaji tulajdonos írt (vagy inkább másolt?) egy ismeretlen szerzőtől való könyörgést. A költő művelt írástudó lehetett, erre vall tudatos szövegalkotása. De nem találtuk meg a régi poéták között, s nem tudjuk, ki lehetett? S ez a könyörgés egyáltalán nem kollektív alkotás! Tehát nem népköltés, bár annyiban rokonságot mutat archaikus imádságainkkal, hogy az imádkozó megnevezi a fájó testrészeit, mintha csak valami ősi bajelhárítási ráolvasóval állna spirituális rokonságban. (Gyanó Szilvia néprajzkutató közlése) De nem. Egészen keresztény (keresztyén) artikulációval van dolgunk a 19. századból. (Vagy még régebbről?)

Ráskay Lea dömés kódexmásoló apácának köszönhetjük azt a Halál-himnuszt, amit ha valaki elmondott, még élete végén akár halálos veszedelemben, betegségben is a létezés szépségéből és gazdagságából kellett képeket felidéznie. Minden szakaszt refrénnel zár a 16. század elején: „Elmegyek meghalni”.

Az első magyarul verselő híres európai költőnk, Balassi Bálint szintén imádságot szerzett lázbetegen, s úgy érvelt Esztergom falai alatt könyörgésében, hogy ha égbe veszi magához az Úr, ugyan ki fogja dicsérni Őt majd itt a földön 1594-ben?

Nagy betegségben a következő korok költői ugyanígy számadást készítenek és imával fordulnak a nagy ismeretlen Úrhoz. Így tett Budapesten Babits Mihály 1941-ben és Kosztolányi Dezső is 1936-ban. Testi-lelki kínokat életek át, mint előttük s utánuk sokak. Előttük Lancz János? Vagy annak közelállója? A szerettei közül? Akiért Cserszegen fontos volt imát mondania?

A történelem folyamán az egyes királyi udvarokban az uralkodók agóniája nyilvános volt. Igyekeztek méltósággal viselni magukat az agónia során, s fegyelmezni a fájdalmakat. A szerzetesek számára egyenesen tananyag volt az ars moriendi, a meghalás művészete. Aztán a modern időkben, először az első világháborúban a katasztrofikusan, szinte futószalagon érkező végzetek megfosztották az embert attól a személyességtől, amivel egészen addig a halált, mint az értelmes élet befejezését természetesnek tekinthette. Vagy hihette. Verdun, Galícia, Doberdo... Soha nem látott tömegben halnak az emberek erőszakos halállal. És értelmetlenül. Ezért könyörög Rilke, a költő, így:

„Saját halálát add meg mindenkinek, Uram!”

Az értelmeset, amikor beérik már valakinek a sorsa, akár a gyümölcs. Ne a tragikusat, ne egy idegent, csak azt, ami belőle fakad. Az egyedül rászabottat. S ez valahol sokkalta több annál, mint hogy a 21. század embere egy kényelmesebb, fájdalommentes exitusra gondoljon.

A Keszthely környékén őrzött és használt Evangéliumoskönyv gazdái nem ismerhették még sem Rilkét, sem Kosztolányit, de még a gyorsan fejlődő nagyvárosok gyógyító orvosait sem. Elfáradtak, kidolgozták magukat kétkezi munkáik során a szőlőkben, réteken, gabonatáblákban. Az őszi szüretek évente visszatértek, vissza a nagy-csöndű telek is, s ők az évszakokat megfeleltették az életszakaszokkal. Tavasztól télig: születéstől az idős korig. Amikor már lezárul és befagy a szem, akár egy tó. Imájukban számoltak a test vereségével, a fájdalmakkal, erőtlenséggel és emberi esendőséggel, mégis boldognak mondták a kimúlást, s éppen ezért egy olyan kegyelemben bíztak, amely legalább a végső vigaszt jelenthette.

Az itt közreadott szöveg régies (jövő idejű) igealakjai ellenére eleven, ma is meggondolásra érdemes meditációnk lehet, amikor gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteinkért.

Imádság boldog kimúlásért