Egy néprajzkutató emlékei - Első rész
2018. szeptember 07. írta: balatonimuzeum

Egy néprajzkutató emlékei - Első rész

Az első gyűjtőút

Dr. Petánovics Katalin, a Balatoni Múzeum nyugalmazott néprajzkutatójának pályája Zalától elválaszthatatlan. Zágorhidán született, Nován és Zalaegerszegen volt diák, innen vették föl az ELTE BTK magyar irodalom és néprajz-muzeológus szakos hallgatójának. 1964 júliusától a keszthelyi Balatoni Múzeum munkatársa lett. Ezt az intézményt tartotta őrhelyének, tudományos kutatásait itt végezte, számtalan kiállítást rendezett. Etnográfiai munkásságán túl – többek között – Keszthely és környékének helytörténetével is behatóan foglalkozott. Tanulmányok és könyvek fémjelzik tudós tevékenységét, számtalan kitüntetés birtokosa. A Balatoni Múzeummal nyugalmazott státuszában sem szakadt meg kapcsolata. Derűs, aktív lénye mindig elevenséget hozott eddig is a múzeum falai közé, ezúttal visszaemlékezéseivel lepte meg egykori munkahelyének mostani dolgozóit. Köszönet érte. Elsőként Nemesvitára tett gyűjtőútjáról írt emlékezését adjuk közre. Az intézmény  fotótára számos, a néprajzkutató által készített fényképet őriz, köztük több Nemesvitán készült az 1960-as években. Illusztrációként ezek közül válogattunk.

3200_1.jpg

 

Idős házaspár - Nemesvita, 1965 (Fotó: Petánovics Katalin; Balatoni Múzeum, Fotótár)

 

 

Az első gyűjtőút 

 

Most, amikor írom e sorokat, nyár van, de napok óta esik az eső éppen úgy, mint 1964 őszén, amikor fiatal muzeológusként első gyűjtőutamra indultam Nemesvitára. A Néprajzi Múzeumtól kaptam a feladatot, hogy az országos méretű néprajzi atlasz (egy-egy tárgycsoport országos elterjedésének fölmérése általuk kijelölt falvakban) munkájában vegyek részt. Az igazgatóm elengedett a három napos munkára, de senki sem figyelmeztetett, hogy vagy busszal menjek, vagy Balatonedericsen szálljak le a vonatról. Így én természetesen a nemesvitai megállóig váltottam jegyet, és ugyancsak meglepődtem, amikor falu helyett mindössze egy bakterházat láttam, s mögötte nagy kukorica táblát. Még szerencse, hogy a baktert ott találtam, aki sajnálkozva mondta, hogy nem itt kellett volna leszállnom, de most már mindegy. Vágjak át a kukorica táblán, aztán egy nagy szántáson, akkor kijutok az országútra, onnét egy kis gyaloglás után majd egy útelágazáshoz érek, ahol tábla jelzi a falu nevét. Mit tehettem, elindultam a szakadó esőben, s mintha nem lett volna elég az égi áldás fentről, itt alul a kukorica levelek – mint ezer kis csatorna – bőven öntözgettek a fejemtől a cipőmig. Mire kijutottam az útra, olyan sáros és ázott voltam, hogy nem volt olyan kiöntött ürge, amely vetekedhetett volna velem.

Végre beértem a faluba, ahol már esteledett, lámpák fénye látszott a házak ablakából. Több helyre is bekopogtam, hogy nem adnának-e szállást, vagy nem tudnak-e kiadó szobáról? Nem adtak, s nem tudtak. Már egészen sötét volt, a kutyák haragudtak rám, hogy megzavarom mászkálásommal a falu nyugalmát, ahol ilyenkor már minden rendes ember otthon van, s én egyre reményvesztettebben gyalogoltam le-föl a gyönyörű kis faluban, amelyet akkor még korántsem láttam annak. Nem csodálkoztam azon, hogy nem fogadtak be sehol, hiszen mindenhol csurgott rólam a víz, ki adná oda a tiszta szobáját egy ilyen ágrólszakadtnak?! De azért kicsit szomorúan gondoltam az én kis falumra, ahol a szüleim egész életükben mindenkit befogadtak, megvendégeltek csak úgy, barátságból, emberségből, és soha senkit nem utasítottak vissza.

 

Venyigét hozó ember - Nemesvita, 1965 (Fotó: Petánovics Katalin; Balatoni Múzeum, Fotótár)

 

3207.jpg

Azért még volt egy utolsó reménységem. Ismertem dr. Sáringer Gyula egyetemi tanárt, aki lelkemre kötötte, hogy okvetlenül keressem meg dr. Weisz György plébános urat, aki nagyműveltségű pap, s neki diákkorában Kaposvárott hittantanára volt. Bármi problémám adódik, kopogjak be hozzá, s hivatkozzam rá. Hát ami azt illeti, rögtön a legelején elég nagy problémám adódott, hiszen már este volt, s nekem nem volt szállásom. Bekopogtam hát a szép régi, fehér falú plébánia ajtaján, s egy apró idős asszony, a házvezetőnő nyitott ajtót. Hamarosan megjelent a bolthajtásos folyosóról nyíló ajtóban egy magas, ősz reverendás pap, aki lehajtotta a fejét, mert nem fért el másként a bolthajtás alatt. Köszöntem neki, de nem mertem az ajtónál beljebb menni, mert olyan vizes és sáros voltam. Ő azt kérdezte: Mit akarsz, kisfiam? Erre én bemutatkoztam, még mindig a bejárati ajtónál állva, s kiderült rögtön, hogy nem vagyok fiú, csak egy elázott kis veréb. Jót nevetett, azonnal mondta, hogy miért nem nála kezdtem a lakáskeresést, itt szeretettel adnak szállást, sőt harapnivaló is akad. Annus néni azonnal kezelésbe vett, tisztálkodtam, átöltöztem, de nem volt másik nadrágom, mivel elindulásomkor nem is sejtettem, hogy ilyen viszontagságos lesz az utam, s hogy rögtön ki kell mosni, a cipőmet meg kell szárítani. Plébános úr odaküldte hatalmas fürdőköpenyét, amely kétszer olyan hosszú volt, mint én magam, és vagy háromszor körül ért, de jó meleg volt, és amíg én mindenemet elrendeztem, megszárítottam a hajam, várt a jó meleg konyha, a vacsora, s barátságos beszélgetés. Annus néni egy idő múlva bólogatni kezdett, s jó éjszakát kívánva lefeküdt. De a plébános úr – előbb mindenről kifaggatott – azután ő mesélt és mivel filozófia, esztétika, szociológia és minden érdekelte, kérdezte, hogy miről mit tanultunk, és látszott, hogy elemében van, és egyáltalán nem álmos. Éjjel kettőkor még mindig a konyhában beszélgettünk, amikor az álmosság meg a sok izgalom minden igyekezetem ellenére legyőzött, és a hokedlin ülve elaludtam. Éppen estem lefelé, de idejében elkapott. Nevetett, bocsánatot kért, mondván, itt ritkán van alkalma az őt érdeklőkérdésekről bárkivel is beszélgetni, ezért elfeledkezett az idő múlásáról, és aludjak jól.

3206.jpg

Házhomlokzat - Nemesvita, 1965
(Fotó: Petánovics Katalin; Balatoni Múzeum, Fotótár)

 

Az a két éjjel és a három nap, amit a faluban töltöttem, örökké kedves emlékem marad. Az eső elállt, mindenki barátságosan fogadott, meséltek, válaszoltak, s én nem győztem csodálni a gyönyörű kis települést, az erdő haragos zöld fenyői előtt sorakozó hófehér házakat, a fölfelé és lefelé futó utcákat. Még sokszor fölkerestem a falut, s Gyuri bácsit – ő kérte, hogy így hívjam – azon túl is, hogy elhelyezték a faluból máshová, időnként írtunk egymásnak.

 

Asszony gereblyével (gráblával) - Nemesvita, 1965 (Fotó: Petánovics Katalin; Balatoni Múzeum, Fotótár)

 

3191.jpg

 

Utoljára Veszprémben, a papi otthonban láttam. Örült nekem, s én is, hogy láthatom. Hamarosan meghalt. Bándon temették el 1991. február 11-én. Rendkívül zord idő volt, havas-jeges utak, szűnni nem akaró hóesés, de dr. Sáringerékkel útnak indultunk, hogy elbúcsúzzunk attól a nagytudású paptól, igaz embertől, akit egy időre eltiltottak a hivatása gyakorlásától is, helyette vasúti sínpályát épített, majd olyan kicsi és eldugott falvakba küldték, ahol „nem árthatott.” Semmit sem tartott meg magának, odaadta a szegényeknek. A hívei vettek neki reverendát is, mert nagyon szerették. Annyira idegen volt számára a pénz, a boltok, hogy ismeretségünk után az első alkalommal, amikor Keszthelyre kellett jönnie, meglátogatott engem is a múzeumban, s hozott egy zacskó cukrot, mondván, hogy életében először ment be egy boltba, hogy nekem vegyen valamit, ezt muszáj elfogadnom. Elfogadtam. Sírjánál állva mindez eszembe jutott, s jól esett a szívemnek, hogy a fagyos földbe leeresztett koporsóját frissen vágott fenyőgallyakkal borították, s úgy éreztem, hogy hívei nem csak a gallyakkal, hanem a szeretetükkel is betakarták.

 

Folytatása következik.

A bejegyzés trackback címe:

https://balatonimuzeum120.blog.hu/api/trackback/id/tr3514225881

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.